Ébredj Csipkerózsika!

 "A véletlen egy olyan álarc, amit Isten vesz fel, ha nem akarja, hogy felismerjék."

A véletlen az egyedi esemény (vagy folyamat, történés) nem vélt bekövetkezése, illetve a köznyelvben a  meghatározhatatlan, megjósolhatatlan vagy szabálytalan volta. - ezt írja a wikipédia.

Milyen gyakori szóhasználatunk ez a kifejezés: "véletlen volt", "Micsoda véletlen!", "semmit nem bíz a véletlenre", stb.

Na és vajon létezik olyan, hogy véletlen?

Szerintem nem. Sőt ha figyelünk a jelekre, akkor nagyon is kiszámítható a történés, ami nem ok nélkül történik meg velünk adott helyen és pillanatban.

Nézzünk egy egyszerű hétköznapi példát:

Kisfiam nézz az orrod elé, mert elesel! - figyelmeztetjük a gyermekünket, mert meg akarjuk óvni.

Na és vajon mi fog történni rövid időn belül?! Hát persze, hogy elesik az a gyermek!
Ez véletlen lenne? Esetleg az is eszünkbe juthatna, hogy mi hívtuk életre az esetet...

Mit tehetünk, ha észleljük, hogy ismétlődnek velünk az események?
Elárulom, az már egy jó jel, egy kis lépés a nagy felé, ha ezt felismerjük, hogy vissza-visszatérő jelenségről van szó.
A megoldást általában mindig ugyanazon az úton szoktuk keresni, ám ebben az esetben csekély a valószínűsége, hogy megtaláljuk.
Sajnos a legtöbb esetben hajlamosak vagyunk függővé válni bizonyos dolgoktól, (lsd. babonák) nem kell messzire menni, itt akár a mindennapi szokásainkat is megemlíthetjük.
Rabjai leszünk, rójuk a felesleges köröket, nehezen engedjük el, mert kitartóan maradunk a kitaposott úton – még akkor is, ha az tévút.

A legjobb, amit tehetünk, hogy felébredünk – erre szólítanak fel a vallások és a hagyományok is.

Az orosz-amerikai misztikus és spirituális tanító, az enneagram újkori atyja, Georges Gurdjieff azt vallja, hogy az emberek nagy része egyfajta éber álomban töltik idejük nagy részét és csak az ébren lévők látják át tudatosan a helyzetüket. Az alvók álmodnak, ám ennek ellenére ébernek hiszik magukat.
Azok akik használják a magasabb tudatszinteket és belső képességeiket, Ők valóban felébredtek és azt látják, tapasztalják, hogy a körülöttük lévők még alszanak.

Erről eszembe jutott egy saját történet, régóta gondolkoztam már, hogy írjak e róla.
Egy kedves ismerősöm, Réka, aki gyönyörű gondolatokkal színesíti a hétköznapjaimat, megerősítette bennem az ez irányú cselekvést.

Kedves emlékek fűznek a nagypapámhoz. Már nincsen velünk, pár évvel ezelőtt szólították odafentről, visszavárták Őt. Nem adta könnyen, mert nagy felelősség volt rajta, bár tény, hogy mindig is makacs volt. Gyermekkori emlékeim szerint, amiből sajnos nem sok maradt meg, mindig felnéztem Rá. Emlékszem sokat jöttünk-mentünk, már akkor imádtam autózni, sokszor elkísértem a focimeccsekre és megvédtem, amikor azt kiabálták Rá, hogy ’’hülye a bíró”.
Nagy fájdalmak tanították az életben, azonban Ő sajnos nem fogta a jeleket, sőt inkább elutasította.
Nem igazán beszélt róla mi zajlik benne, ám amit elhatározott magában, azt élete végéig betartotta.

Soha nem lépett be a templomba.
Azt mondta, hogy nem hisz Istenben, mert ha létezne, nem okozott volna neki olyan fájdalmakat, nem vette volna el olyan korán a szeretteit.
 Sajnálom, hogy erről nem beszélgettem Vele, bár nem hiszem, hogy sok esélyem lett volna felnyitnom a szemét, miszerint másként tekintsen a világra. Igaz a fájdalma akkor sem múlt volna el, de talán megértette volna az ok-okozat lényegét, a tanítást, a szabad akarat törvényét és azt, hogy elhunyt szeretteink nem szűnnek meg létezni, csupán e létformából, ebből az anyagi-fizikai világból távoztak el.

Az utolsó egy évében már nem igazán volt önmaga, gyenge volt és látszott rajta, hogy elfáradt, feladta. Utolsó előtti találkozásunkkor tudtam, hogy vége, nincs tovább és nagyon fájt az érzés, hogy nem láthatom többet. Nem akartam kimutatni, de nem tudtam leplezni, csak potyogtak le a könnyeim az arcomon, Ő is látta, tudta, hogy tudom, menni akar. Hol velünk, hol már a máshol járt, de kommunikáltunk, beszélt hozzánk.
Anyuval voltam, Neki említette Csipkerózsikát, azonban akkor még nem értettem mire céloz, mit akarhat mondani.

Két évembe telt, mire felnyílt a szemem. Most egy olyan kurzusra járok, ahol többek között meseelemzéssel is foglalkozunk, ott villant be a nagypapám mondata és akkor rájöttem az értelmére.
Anyukámra célzott (bocs Anya tudom, hogy olvasod) aki akkor még nem ébredt fel, egy álomvilágban lebegett, akárcsak Csipkerózsika, aki várja, hogy a herceg megmentse az örökké tartó álomból. Azaz még nem tudatosan élt, mint nagyon sokan a földön.
Ilyenkor nem értjük a jeleket, sokszor észre sem vesszük és másokat, a sorsot hibáztatjuk, mivel még nem mélyedtünk el önmagunkban….

Csudajó dolog várni egy megmentőre, ám akkor az álmunk valóban az örökkévalóságig fog tartani.
Csak szólok, hogy a hős lovag bennünk él, ott kell megtalálnunk önmagunkban!!

Mielőtt nagypapám átkelt volna, azon az éjszakán még elköszönt tőlünk.
Hozzám is eljött azon éjjelen. Ott volt az ágy sarkában némán, lesoványodva, sugárzó fénnyel körbevett szürkésfehér energia képében. Ugyan fizikai teste már nem volt, hiszen kilépett belőle, kézzel nem érinthettem, de látható, érezhető volt. Megszűnt számára tér és idő és egyszerre jelen tudott lenni mindenhol ahol csak akart.
Jelt adott, üzent nekünk, hogy tévedett és mi ne kövessük el azt a hibát, amit Ő gondolt a sorsról egész életében. Ezt mindannyian tudtuk a családban, mert mindenkinél ott járt elbúcsúzni. Ki vette a jelet, ki nem.

Azon az éjjelen a friss virág a konyhaasztalon Neki tisztelgett, egyszerűen meghajolt előtte és úgy maradt.  
Reggel ez volt az egyetlen kézzel fogható bizonyítékom, hogy nem álmodtam, ez volt a valóság, majd megcsörrent a telefonom a gyászhírrel…