Kötelek, kések,
Kötelességek.
Pormacska nyávog szekrények alján....
( részlet: 30Y zenekar - Elsőre)
Idén márciusban kezdődött...tudjátok a pánikkal. Bezártak óvodát-iskolát és még sok intézményt, vendéglátóhelyet stb.
Minket (és persze sok mindenkit) ez előbbi érintett mélyebben.
Óvodás kisfiam várta, hogy iskolát kezdhessen, ám úgy véltük, hogy még egy év az óvodában előnyére válhat, élvezze még ki a gondtalanságot.
Utólag ráeszmélve és az események tükrében örülök, hogy mégis az elodázás mellett döntöttünk.
Amikor elrendelték az intézmények bezárását, felcsillant a szeme. Ezzel sok gyerek lehetett így, a szülőkkel ellentétben. Mi is hasonlóképpen éreztük, mert így együtt lehettünk. Ráadásul az időjárás is kedvezett, sokat tartózkodtunk vidéken, ahol nagyon szeretünk lenni.
A hétköznapi együttlét/itthonlét nem volt szokatlan számunkra. Az óvoda első éveiben kisfiam sokat volt beteg, így majdhogynem többet volt itthon mint óvodában.
Az évek múlásával észrevettük, hogy van amikor egyáltalán nem akaródzik menni, jobban szeret itthon velem/velünk lenni.
Voltak barátai, rengeteg jó élménnyel gazdagodott az óvodában, ám mégis elő-előfordult, hogy egy nehezebb napon az ágy alól kellett kicsalogatni a reggeli induláskor, tiltakozott, Ő bizony nem megy sehova.
A szívem szakadt meg sokszor, igen a kötelességek miatt... menni kell, várnak a barátok, mondtam sokszor, bátorítottam, néha sikerült jobb belátásra bírni, máskor egyáltalán nem.
Persze, hiszen nincsenek egyforma napok, hangulatok még a felnőttek világában sem.
Volt egy megállapodásunk az utolsó évben. Részemről szűken beosztott délelőtti napirendet jelentett, ám jól működő egyezség lett belőle, délis volt, azaz ebéd után hazajöhetett az óvodából.
Ez kellő biztonságérzettel töltötte el, így már minden rendben volt, kiegyensúlyozottabb lett.
Lassacskán azt hiszem rájövök miket hibáztam, próbálom korrigálni amit lehet, ám baromi nehéz meglátni a hibákat saját magunkban, a beismerésről nem is beszélve.
Egyszer otthagytam a síró, utánam ordító gyermekem, akit rólam kellett letépni, mert azt mondták majd megnyugszik, ez csak hiszti és nekem szól, Ő már nagyfiú ehhez.
Belülről rángatta a kilincset utánam. Álltam a másik oldalon lefagyva, nem tudtam mit tegyek, vissza akartam menni, de féltem azzal rontom el. Azt mondta a kötelesség, hogy ezt így kell, be kell törni, én pedig szívem ellen (és a gyermekem ellen) cselekedtem. Sosem felejtem el azt az érzést, ordítani tudtam volna és fel akartam tépni az ajtót.
Nem vagyok egyedül ezzel, egyetlen egyszer történt ez az eset, pár év eltelt már azóta és még mindig felemlegeti, felrója a cserbenhagyásom.
Nagycsoportban eljött a vizsga, megismétlődött ez a szituáció. Illetve csak majdnem... Teljesen kiborult, egyszerűen nem akart ottmaradni.... megint küldtek menjek, megoldják.
Maradtam, nem bírtam menni, leültem, türelmesen beszélgettem vele, győzködtem, ám, ha egy bika gyerek megmakacsolja magát akkor ott nem nagyon bízhatunk ''B'' variációban.
Feladtam, együtt eljöttünk. Onnantól minden rendben volt, másodszor nem sérült a lelke, jól vizsgáztam.
A sok téveszmével ellentétben nem azért csinálta, hogy Ő nyerjen és máskor is bevetésre készen legyen, ha nincsen kedve menni, NEM!
Gyermekeink nem zsarnokok!
Ők még nem manipulálnak gonosz szándékkal!
Csupán tele vannak érzelmekkel, kifinomult érzékelőkkel.
Számunkra is nehezen megy olykor, hogy kifejezzük a bennünk zajló káoszt, mely valljuk be nem is mindig hozzánk tartozik, a környezetünkből könnyen ránk ragadhat.
Mégis hogyan várjuk el egy kisgyermektől, hogy elmondja mi baja van?
Elsősorban érzelmekkel kommunikálnak, a mi dolgunk, hogy engedjük kifejezésre juttatni, megértsük őket és segítsünk feloldani.
Vajon hányszor fojtjuk beléjük érzelmeiket?
Hányszor szólunk, hogy viselkedjen normálisan?
Egyáltalán mi a normális viselkedés?
Részünkről az, ha mi ráordítunk?
Az, ha mindig leszabályozzuk és rászólunk?
Elég mozgásteret hagyunk gyermekünknek?
Van elég szabadsága?
Hagyjuk a fantáziavilágát szabadon szárnyalni?
Dönthet önállóan kisebb dolgokban?
Megszámoltuk már hányszor hallja, hogy nem szabad, ne csináld?
Te hogyan éreznéd magad ilyen szűk korlátok között?
Eljött a május vége...beszélnek mindenfélét, feloldják a korlátozásokat, nem oldják, majd megtörténik a lépés.
Maszkban vidd a gyereket és gyorsan távozz intézményből.
Hát kösz, lezáró élménynek valóban emlékezetes marad, gyerekszemmel mondhatni kissé bizarr.
Az emberek még mindig félnek, távolságot tartanak, maszkot kell viselni, mint egy elkülönítőben, de a kisgyermeked nyugodtan vidd be a közösbe. Ott vannak azok a.kis törpék akik remélhetőleg vajmi keveset fognak fel ebből az őrületből. Bár nyilván nem így van, mert csak mi hisszük hogy ők nem tudnak semmit.
Nézzük a helyzetet egy kicsit apró kisemberként, az ő szemszögükből.
Mit gondolnak erről az egész helyzetről, megkérdeztük?
Vajon megmarad bennük ez a negatív emlék?
Milyen hatással lesz a későbbiekben rájuk?
Vajon mellőzöttnek érzik magukat?
Amikor a szülő fél, a gyermek mitől érezzen biztonságot?
Elmagyaráztuk, hogy ez csak kötelességből kell viselni, mert előírták vagy valójában mi is félünk?
Kérdés kérdés hátán....
Egyedül a ballagás miatt vacilláltam, menjen, ne menjen. Kaptuk az infót, csak gyerekekkel lesz megtartva. Kisfiam hallani sem akart róla, annyi klassz élménnyel gazdagodott mostanában, eszébe sem jutott az óvoda.
Biztosan valamit rosszul csinálunk...
Napokig álmatlanul forgolódtam vajon meddig érjenek a határok, határaink, megtehetem? Ráerőltessem?
Mi a jó döntés?
Mindenki beviszi a gyermekét, mi legyünk megint a kivételek?
Végül úgy döntöttem az élet sodrására bízom, kiengedtem a gyeplőt a kezemből, ám a belső kétely nem csitult. Megvolt az év vége, a ballagás, kaptunk fotókat, emlékeket, távolból is megkönnyeztem, olyan gyorsan megnőttek.
Mindeközben gyermekem vidéken töltötte a hetet.
Egy igazán boldog, némi kosszal keveredett egészséges napsütötte bőr, fülig érő, foghíjas mosoly egy szia anya, gyors ölelés kíséretében, és már ott sem volt.
Így fogadott, majd rohant is a barátokkal bandázni.
Hallottam ahogyan vállamról leesvén a kötelességek súlya apró darabokra törik szét, és azonnal tudtam, hogy igen, ez így volt jól, végre jól csináltam!
Az óvó néni olyan kedves volt, hogy elhozta a búcsúajándékot. A kerítésre akasztva várta a kisgazdáját, aki mit sem sejtve a rengeteg élménytől elalélva édesen aludt az autóban.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek így kell csinálni, ezt kell követni.
Csupán egy személyes példának szántam. Minden gyermek más, a környezetük, a behatások, az élmények feldolgozása másként történik, így a végeredmény sem várható sablon szerint.
Nekünk így volt jó, így látjuk boldognak a gyermekünket és ez a lényeg.
