Problémás vagy szorongó gyermek?

Egyáltalán nem mindegy melyik oldalról nézzük! Ha egyáltalán eszünkbe jut, hogy a viselkedés mögött lehet valami ok, és a fizikai megnyilvánulás már az okozat.
Nevezhetjük hiperaktivitásnak, képesség zavarnak, diszlexia, diszgráfia, stb. ezeket manapság egységes sablonként ráhúzzuk a gyermekekre.

Vajon azt észrevesszük, ha gyermekünk szorongással küzd?
Akkor is, ha ezt befelé folytja?
Akkor is, ha ez valamiféle viselkedési zavarban nyilvánul meg?
Utánajárunk mi lehet az oka? 

Tudjuk, hogy mindig van szelíd megoldás, gyógymód?
Tisztában vagyunk vele, hogy sokszor magunkban, a szülőben, előző generáció(k)ban kereshetjük ezt az okot?
Ugye tudjuk hogy olyan, mint tökéletes szülő nem létezik?

Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy gyermekeink tanítanak minket, ahogyan mi is tanítjuk Őket, ez kölcsönös megállapodás, állandó változást, és fejlődési lehetőségeket rejtő csoda.

Sajnos a mai gyermekek körülményei, szokásai egészen mások, mint pár évtizeddel ezelőtt voltak. Ebben a társadalmi elvárásoknak és a felgyorsult világunknak nagyon sok köze van.
Legtöbben elfordulunk a természettől, ami a legszomorúbb , hogy önmagunktól is, és az online világban keressük - éljük a valóságunkat, a mindennapjainkat.
A média ereje felülmúlhatatlan, észre sem vesszük magába szippant. Ha már csalira kerültünk folyamatos áramlással, állandó impulzusként ültetik a fejünkbe a negatív gondolatokat.

Én nem igazán nézek tv-t, híradót pedig messziről kerülöm. Korábban a fejemhez vágták, mennyire nem tudok semmit a világról, ha elzárkózom és így nem lehet.
De lehet, én mondom, jó pár év távlatából, hogy csak így lehet igazán!

A híradó szerint szerte a világunkban csak rossz dolgok történnek, gyilkosságok, balesetek, robbantások, háborúk, migránsok...stb másról nem is nagyon hallani, pozitív dolgokról meg pláne.
Az őszi időszak kezdetével megjelennek a gyógyszer reklámok médiában, plakátokon egyaránt, nehogy valakinek véletlenül elkerülje a figyelmét. És lám megbetegszünk, mert a tv-ben megmondták, hogy szükségünk van gyógyszerre.
Ha nem a legújabb médiaeszközünk van, akkor cseréljük le, mert csak az új a menő (és használható). (és kb félévente kerülnek újabbak a piacra)

Ebből kialakulhatnak szorongások, aligha látunk örömet a létezésben, hiszen jó hírt alig hallunk a világról, mitől legyünk optimisták?

A facebookon, az instán mindenki tökéletes, idilli pillanatokat oszt meg, ami lehet, hogy abban a pillanatban valóban úgy volt, de az a pillanat elmúlt és a következő már nem feltétlen olyan harmonikus, azt azonban már nem tennénk közszemlére, igaz?
Belénk ég a megpillantott idilli kép és nem tudunk továbblépni, rágódunk, hogy a mi életünk miért nem ilyen, hol hibázunk?!

Pedig ilyen, higgyük el, csupán pillanatokban mérve.

Ennek a következménye lehet, hogy már tudat alatt stresszelünk, szorongunk és ezt még csak észre sem vesszük.
Ha ez nem lenne elegendő, kapunk még egy jó adagot a munkába menet a dugóban ülve és ha nem tartozunk azon szerencsésekhez, akik szívesen végzik a munkájukat, akkor még a munkahelyünkön is zsebre teszünk belőle, majd hazavisszük a családunknak. Otthon vagy kiengedjük a gőzt, (ha ki tudjuk) és a  legrosszabb esetben a családunkra zúdítjuk a nap folyamán felgyülemlett feszültséget, vagy jobb esetben találunk egy optimális módot ennek a levezetésére. (beszélgetés, sport, meditáció, hobbi stb.)

Az óvodában/iskolában felmérik, hogy adott feladatlapon mennyit hibázott gyermekünk az előírthoz képest és máris beskatulyázzák, hogy híján van ennek-annak, fejlesztésre szorul. Szülőként meg görcsbe rándulunk és, mint a katonatiszt azonnali teljesítésre sarkalljuk a gyermekünket.
Mert mi mindent azonnal akarunk…

Pár évtizeddel ezelőtt a kisgyermekek felszabadultabbak lehettek, rengeteget kint tartózkodtak a természetben (minden évszakban), testközelből ismerték a bogarakat, az állatokat, a könyvek ropogós lapjait, nem a tv/tablet/telefon előtt ücsörögtek naphosszat, nem is igazán voltak egy helyben.
A szülőknek/nagyszülőknek volt energiájuk/kedvük minőségi időt tölteni a gyermekeikkel/unokáikkal.
A gyerekek dicséretet kaptak, ha valamit jól csináltak és a kis dolgokat is nagyra értékelték. Kaptak inspirációt, lendületet, mert nem a hibákra helyezték a hangsúlyt, hanem a sikerekre.
Nem jártak mindenféle fejlesztő foglalkozásra, és mindezek ellenére igen csekély volt a ’’problémás” gyermekek létszáma.
Manapság ennek pont az ellentettjét éljük és csodálkozunk, hogy gyermekeink nem boldogok?

Mert mi mindent azonnal akarunk…
Ugye kezded már érteni?