Barátságokról..

Annyi mindent elmond saját magunkról, hogy milyen emberek vesznek körül, kiket engedünk közel magunkhoz barátság címén.
 
 

Akadnak időszakos barátságaink, amikor adott időben ott vagyunk egymás mellett, egymás segítőivé válunk, majd meglehet, hogy egy idő után elválnak útjaink.
(amikor már teljesítettük a feladatunkat a másik felé)
Ez így van rendjén, olykor el kell engedni egymást azért, hogy valami újnak adjunk helyet. Mindezt természetesen neheztelés és harag nélkül, jó szívvel, hálával telve. 

Az ilyen kapcsolatokra rá lehet ismerni, bár igaz van olyan is, amikor a másik csak később látja be, hogy így volt rendjén.

Az élet egy állandó körforgás, nincsen megállás, csak megrekedés, amiben viszont nem áramlik az energia csak pang, az előbb-utóbb elkezd bűzleni.

Mint említettem, életünk folyamán sok barát/barátnő váltja egymást.
Van aki hátramarad, mert a sors úgy rendeli, van akivel összerúgjuk a port, akad aki elárul, azonban létezik igazi barátság is.

Amikor ritkán beszélünk egymással, még ritkábban találkozunk, mert megváltoznak az életkörülményeink, mégis olyanok ezek a kevés alkalmak is, mintha nem is telne el annyi idő a legutóbbi óta.
Családunk lesz, egyre elfoglaltabbak vagyunk, már üres fecsegésre nem futja időnkből, nincs is rá szükségünk, ám amikor Vele beszélünk/találkozunk, az igazi szívet melengető érzés.

Nem a barátaink számának nagysága határozza meg, hogy mennyire vagyunk kedvelt személyek, népszerűek, avagy jófejek.

Különben is valóban meg kellene felelni valakinek? 
Adhatjuk őszintén magunkat?  

Vajon vannak elvárások egy jó baráti kapcsolatban? 
Önzetlenül tudunk segíteni? 

(na csak mert előbb-utóbb úgyis kibújik az a szög a zsákból)

Hány embert engedünk úgy igazán magunkba látni?
Kinek merjük bevallani azt amit néha még magunknak sem?

Ugye nem sokan vannak?!

Hányszor csalódunk olyan emberben, akiben megbíztunk, majd hirtelen átfordult benne valami és onnantól az ellenséget látta bennünk?

Jártál már így? 

A sok csalódás után már védelmet húzunk magunk köré, csakúgy, mint egy nem jól működő párkapcsolatban.
Ám, ha nem vigyázunk, akkor kizárunk belőle mindenkit és magunkra maradunk, jéggé dermed a szívünk. 

Egy igazi barátságban jelen van az adok-kapok energia. Nem lehet egyoldalú, mert ha kibillen a mérleg egyik irányba, valami kiborul belőle, terítékre kerül. A romokat már sokkal nehezebb eltakarítani, mert maradhat ott egy aprócska tüske, ami egy finomabb érintésre is be tud lobbanni.

A mélyről jövő igaz barátság nagy kincs. Ápoljuk, tápláljuk minden oldalról.
Valamit kiegészítünk a másikban, valamiben erősítjük, ugyanakkor másban minket erősít.

A baj ott kezdődik, ha kibújunk a saját bőrünkből és olyanná akarunk válni, mint a másik. 

Nyomás alá kerülünk, versengeni kezdünk és bizony nagyon valószínű, hogy mi maradunk alul a játszmánkban. Ez fájdalmas tapasztalás, mert a földet érés mindig kijózanítóan fájdalmas.

Ekkor jön a düh, a harag, az irigység, a keserűség és persze mindezt a másikra vetítjük ki, mert az sokkal könnyebb és elviselhetőbb, mint saját magunkba nézni. Ez utóbbi félelmekkel és még nagyobb fájdalmakkal járna.
Nézzünk csak bele egy feneketlen kút mélyére, ijesztő igaz? Pedig ha a tükörbe néznénk úgy igazán, na nem a külsőségeket szemlélvén, akkor sokat megismerhetnénk önmagunk mélységeiről.

Szeressük magunkat kívül-belül, és másokat is el tudunk fogadni a hibáival együtt és nagyon büszkék leszünk az olyan kapcsolatainkra, ahol nem csak a szépet és jót mondhatjuk el.