Most megáll az idő számunkra...

Ahogy én látom...

Szereplők:
Szaturnusz, mint a küszöb őre és az idő ura, félelmek megtestesítője - föld elem
Plútó, mint az alvilág ura, radikális változások, óriási erő - tűz- víz elem
Emberek - mind a 4 elemet birtokoljuk 

A Szaturnusz most megállítja számunkra az időt, hogy bepillantást nyerjünk lelkünk mélyebb bugyraiba. Ám itt már nem áll meg, a Plútóval karöltve rávilágítanak a sötét oldalra is.
Mindezt a bak jegyben teszik, ami többek között a megkövesedett elvek, gátoltabb érzelmek, magas társadalmi elvek eszméit követi.
Felismerhetjük végre az önző merev és egyoldalú hozzáállásunkat, és az állandó megfelelési kényszerünket a társadalom, a külvilág felé.

Itt az idő, hogy kézbe vegyük a saját életünket, észre vegyük, hogy van saját életünk,
ami lehet merőben különbözik az eszményitől,
attól ami a nagy könyvben le van írva,
attól ami az átlagos társadalmi szinten elfogadható,
attól ami eltér a hagyományostól...

Itt az idő, hogy ne a mások életét éljük, ne másokat bíráljunk, hanem nézzünk bele a sajátunkba!

Ember, nyisd fel végre a szemed!!
Vedd le a szemellenződ, nézz már rá a családodra, és most vedd észre őket!
Ne csak nézd, lásd is meg őket! 
A maguk csodás valójában.
A maguk csodás egyedi módján.
A maguk szerethető módján.

Ők mindig melletted vannak, akkor is, ha eddig nem vetted észre őket. Kitartottak melletted a jóban és rosszban és most is ott vannak Veled, a változás kapujában.
Most együtt kell végiggondolni mi vezetett ide, mi az amit el kell engedni és hol kell meghúzni a saját határainkat. Együtt, szeretettel, összefogva, merőben új nézeteket bevezetve.

Eddig más életét bíráltad? Csak mert akkor nem kellett szembenézni a saját szomorú valóságoddal, a problémáiddal?! Kifelé egy tökéletesen működő család idilli képét mutattuk vastag maszk mögé rejtve a sötét oldalt?!
Ez az ami már nem mehet így tovább, egyszerűen nem engedik. Vége ennek, mert betelt a pohár és lehullnak a beporosodott leplek.
Itt és most találkozunk és szemtől - szembe nézünk az árnyékunkkal, saját sötét oldalunkkal.

Most kérlek nézz a családodra, a környezetedre.
Tetszik amit látsz, örömmel tölt el?

Amennyiben a válaszod igen, akkor szívből gratulálok, csak így tovább, jó úton vagy!

Amennyiben a (lelked mélyén) a válaszod a nem, ha menekülnél a helyzettől, ha szenvedsz, akkor ébredj fel végre!!
Te is részese vagy ennek a káosznak!
A gyermekeid belőled vannak, a Te mintádat látja és viszi tovább, a párod, társad pedig a Te árnyékod kivetülése.

Ha szenvedsz, akkor ismerd fel, ez a legmegfelelőbb idő a változtatásra, mert ennek jött el az ideje. És ha nem akarod, akkor is változni fog a világ, csak rajtad múlik, hogy együtt működsz e vele.
A döntés a Te kezedben van, lépést tartasz, vagy beragadsz. Ha utóbbi, akkor Plútó leránt az alvilág mélyére, hogy szembenézz a legmélyebb félelmeiddel. Ha gyenge vagy ott ragadsz, de ha erős maradsz, akkor megújult erővel térsz vissza és könnyedén tudod majd megtenni a változáshoz nélkülözhetetlen lépéseket. (Plútó gyógyítani jön, nem gyilkolni!)

Most megáll az idő, mert az önmunkához bizony idő kell, türelem és mélységek. Plútó nem csak a felszínt kapirgálja, nem ám!

A változást a könnyed és légies vízöntő jegye hozza el, ebbe lépnek át hamarosan a fent nevezett sorsbolygók.
Felvállalhatjuk az egyediségünket, a közösség érdekeit szem előtt tartó nézeteinket, a modernebb világnézetünket.
Letehetjük a megmerevedett régi elvárásmintákat.

Kiszabadulunk végre a dogmákból!

A legfontosabb most a hit és az akarat, mert azt senki sem veheti el tőlünk.

Éljen az egészség, az együttműködés és a pozitív gondolkodás!
Változásra fel, gatyákat, szoknyákat felkötni!
Most ennek jön el az ideje! (ha tetszik, ha nem)

Használod az akaratod?

Amikor az életben valami bosszantó dolog történik velünk..
Amikor padlóra kerülünk és úgy látjuk valami nagy szerencsétlenség ért minket...
Amikor lebetegszünk egy fontos esemény előtt...
Amikor elromlik valami a környezetünkben...
Amikor nincsen elég pénzünk....

Sokszor beleesünk abba a hibába amikor a fent említett dolgok vagy valami kisebb bosszúság tör ránk, az egész életet rossznak tituláljuk és mindenért másokat hibáztatunk.
Amikor ez az utolsó csepp a lelkünkben, nem bírja tartani, túlcsordul.

Ha többször előfordul egymás után, vissza-visszatér az életünkbe, simán megbélyegezzük magunkat, mint "szerencsétlen flótást".
Mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy ez így is van, mármint, hogy szerencsétlenek vagyunk és nekünk semmi nem sikerül.
Bezzeg a másiknak! ....és ilyenkor bizony előfordul, hogy abban a pillanatban szívből utáljuk azt a másikat.

Rendre azon vesszük észre magunkat, hogy egyre többet bosszankodunk, alig lelünk már örömet az örömteliben. A másikban zavar, ha panaszkodik, vagy éppen az, ha nem panaszkodik. Igazából tök mindegy mit csinál, minket idegesít. Na és ha mindezek mellé még mosolyog is boldog tudatlanságában, akkor végképp kihúzza nálunk azt a bizonyos gyufát.

Kérlek, itt álljunk meg egy pillanatra és görgessünk vissza az eseményekben!
Amikor még a fent felsorolt dolgok rendben mentek. (mert bizony volt olyan, gondolkozzunk csak!)

Valamiféle jel már akkor felcsillant.
Hahóóóó, itt valami nincs rendjén az életünkben! Valamin változtatni kéne!

Mielőtt tiltakozni kezdenél, egy biztos: a belső hangunk ránk szól, majd még egyszer szól, a végén már valószínű, hogy kiabál is, de nem halljuk meg.
Manapság sajnos nem szokásunk befelé figyelni.

A következőkben kaphatunk segítő tippet, ötletet, kezet, nem tudom, odafenn igazán kreatívak, így sok minden szóba jöhet. (Ez általában csak úgy valahonnan a külvilágból megjelenik)
Ám ellökjük, mert nem szokásunk segítséget elfogadni, mi úgyis jobban tudjuk, még a végén visszakérné...stb a kifogások sora végtelen.

Mindezek mellett továbbra is szidjuk az életünket, mindent ami körülöttünk van, egyre több apróságból csinálunk nagyobbnál nagyobb problémát. Az életünkben már egyáltalán nem vesszük észre a szépet, az optimizmus megszűnt létezni számunkra. És igen, még mindig a másik hibás....

Ha már ide (le)jutottunk, akkor valami drasztikusabb jelzésnek kell történnie. Már nyomatékosabban vágja az arcunkba, hiszen fülünk/szemünk/agyunk zárva van, nem fogjuk az adást.
ekkor elkezdődik a külső környezetünkben a figyelmeztetés.
pl. vacakol a mosógépünk, hűtőnk, kocsink, egészségünk, elfogy a pénzünk...stb

Ne feledd, ilyenkor is megvan a lehetőségünk változtatni!
Felismerni az értelmet a dolgok mögött.
Mindig van remény!

DE, ahelyett, hogy megértenénk a tényeket és a jó irány felé lépnénk, még inkább bepörgünk és végképp padlóra küldjük magunkat. Úgy érezzük minden felhő pont a mi fejünk felett gyűlik össze villámokat szórva.
(mondjuk itt megint elgondolkodhatnánk, hogy vajon agymosásra lenne e szükségünk?)

Még többet panaszkodunk (nem tudom hova lehet ezt már fokozni) az egész lényünket sötét sűrűn gomolygó negatív energia lengi körül, fogságba ejtve a belső fényünket, a reményt.
Szűrővé válik és nem enged be sem optimizmust, sem vidámságot.
Ismerős a helyzet?

Mi mást várhatunk ebben a helyzetben, mint, hogy a környezetünkben a figyelmünkért kiáltó dolgok, eszközök is végleg bedobják a törölközőt.
Nézzünk már magunkba, kit tükröz ez a nyomorúságos állapot?
Nem ugyanezt érezzük mélyen magunkban?
Padlóra kerültünk, összezuhantunk mint a mosógépünk, hűtőnk, pénztárcánk, bankszámlánk, stb. 

Valóban így van?
És mit mondasz a korábbi figyelmeztetésekre?

A földön mindannyian egyenjogúak vagyunk.
Mindannyian rendelkezünk a szabad akarat lehetőségével.
Mindannyiunknak segítenek, ha kérjük.
Ám, ha nem vesszük észre a segítséget (ami bármilyen formában érkezhet) már nem tehetnek mást, mint egyre-egyre nyomatékosabb figyelmeztetést kapjunk.

Száguldozol az autóddal, figyelmeztet a tábla, lassíts. Ott van az út szélén, csak Te nem láttad. Majd jön a következő tábla, mintegy indoklásként, hogy miért lassíts. Veszélyes kanyar felé vetted az irányt. Nem baj, csupán az a dolgod, hogy figyelj oda, lassíts, vedd le a gázról a lábad, vagy nyomj a fékre, mindig több lehetőség van a birtokodban.

Ha mindezek ellenére figyelmen kívül hagyod a táblát és balesetet szenvedsz, akkor kit teszel felelőssé?
Az autódat?
A közútkezelőt?
A napot, ami a szemedbe sütött?
és hogy állsz saját magaddal????

A problémáink, árnyékaink mindig kivetülnek, és a tükör mindig szembe fog jönni.
Ne várd meg amikor már a testedet kell használnia betegség formájában, csupán azért, hogy észrevedd a másik út lehetőségét!!!

A feladat csupán az, hogy önmagunkba nézzünk, na ez az igazán nagy feladat! 

Alul vagy felül avagy lent vagy fent?

Mindannyian egyéni utat járunk be életünk folyamán, mégis oly sok ponton hasonló élményekkel, problémákkal találkozunk. 

Mélyen megélünk örömöt és bánatot egyaránt és ez a lenyomat ott marad mélyen, a bensőnkben. Őrizzük, mint egy titkot, féltve őrzött kincset, majd továbbvisszük, esetleg továbbadjuk a következő generációnak.

Olykor egy pillanat alatt felszínre tör az érzés, elég hozzá egy illat, érintés, hang, zene, érzés, nem számít mikor történt meg életünk folyamán.
Bizonyos helyzetekben kellemes bizsergéssel emlékeztet rá a testünk, esetleg beleremegünk.

Ám akad olyan is, amikor ugyanez gyomorgörcsöt, pánikot okoz.

Itt marad, nem illan el egy pillanat alatt, mint a kedves emlékek. Ragadóssá válik, ránk tapad és lehúz egyre mélyebbre, mint egy örvény. 

Előfordulhat, hogy nem is vagyunk tudatában mi történik velünk, mi volt a katalizátor ami kiváltotta. Csupán arra eszmélünk, hogy padlón vagyunk, mindenféle fura érzések kavarognak bennünk, és a csuda tudja honnan jönnek és hová mennek.
Ha mennének, de nem engedjük, foglyul ejtjük egymást, nem eresztünk. Azt már nem is tudjuk ki esett bele kinek a csapdájába….az érzés maga kerített hatalma alá vagy mi ragaszkodunk hozzá…

Végtelen magányosság telepedik ránk, senki nem ért meg, hiába nyújtogatjuk a kezünket, hogy segítsenek, húzzanak ki a gödörből. Kétségbeesetten kiabálunk, tombolunk, de hiába, nincs válasz… süket fülek, néma szavak….végül elfogy az erőnk és fuldoklani kezdünk.
Úgy érezzük eljött a vég, nincs értelme továbbcsinálni.

Az első és legfontosabb lépés ilyenkor, a felismerés:

Rossz helyen vagyunk, nem a számunkra megfelelő és megértő környezetben.
Ott ahol hiába minden, nem fognak megérteni, mert nem beszélünk egy nyelvet. Ők sajnos még nem látnak túl a saját szemellenzőjükön, nézőpontjukon, hiszen maguk is fuldoklanak.

Valójában ilyenkor tényleg nem látja igazi önmagát az ember, mert sűrű és nehéz köd veszi körül.
A tükörben nem lát mást, csupán egy ideát, mert az egész világot így látja.
Olyannak amit ő hisz róla, pontosabban amit beleültettek, amivel átmossák az agyát nap, mint nap. Az ilyen embernek nincsen egyéni stabil hite, nincsen saját véleménye. Azt gondolja amit a másik gondol, azt cselekszi amit mások mondanak neki, egy robottá vált, társadalmi robottá. Mond hogyan is tudna Neked segíteni?

Aztán ott van a másik oldal, a megértő és együttérző energia.
Olyan akivel együtt rezegsz, aki megérti a nehézségeidet, mert Ő is átélte már valamilyen formában, ezáltal segíteni tud, biztatni, hogy van tovább is.
Mindenki tudja, hogy borúra derű érkezik.

Olyan aki együtt tud örülni veled a boldogságodban, mert Ő is megtapasztalta milyen magasztos érzés. Milyen csodálatos, ha annyi jó energia együtt van és mekkora erőt képesek generálni. Fantasztikusan felemelő ereje van a szeretetnek és a megértésnek.

A negatív rezgésnek is van ereje, mondod. 

Jó az észrevétel, hát persze hogy van! Én viszont köszönöm, de már nem kérek belőle.

Nem akarok többé beleragadni a posványba, abba a ragadós és bűzlő mocsárba.
Na abból igazán nagyon nehéz kimászni. Ám, ha jól csinálod és kitartó vagy sikerülhet!
Viszont a trutyit ne felejtsd el levakarni magadról!! Alapos munkát végezz, mert igazad van abban, hogy nagy az ereje, jó erősen visszahúzó.   

Arra is vigyázzunk, hogy mások se rántsanak vissza, amikor segítő kezet nyújtunk feléjük.
Ők azt szeretik, ha egy szinten vagyunk.
Ugye tudod, hogy nekik ez a könnyebb út?!

A szeretetért, kapcsolatokért tenni kell. Az egy dolgosabb út és nem mindenki akar feladatot, felelősséget vállalni. Akad, aki a megelégszik azzal, ha épp csak nem fullad meg, hiszen ott mindig van társaság, nincsen magány.
 A nehéz úton már vajmi kevés akad, ugyanis amikor megjelenik az első akadály és beletörik a bicska sokan feladják. Ők még nem tudják hogy bizony csak így lehet előre haladni.
Dombra fel, majd dombról le. Igen - igen, oda le, majd újra fel. Azonban már sokkal érettebben, bölcsebben és erősebben, hogy a nagy hegyet is meg tudjuk mászni.

Az egész egy játék, mint a ki nevet a végén, biztosan Te is ismered. Olykor ott is visszakerülhetsz a pálya elejére, mégsem adod fel a játékot! 

Ha rátalálsz egy támogató közösségre, becsüld meg Őket.
Manapság nagy kincs az ilyen!

Én hálás vagyok érte!