Ébredj Csipkerózsika!

 "A véletlen egy olyan álarc, amit Isten vesz fel, ha nem akarja, hogy felismerjék."

A véletlen az egyedi esemény (vagy folyamat, történés) nem vélt bekövetkezése, illetve a köznyelvben a  meghatározhatatlan, megjósolhatatlan vagy szabálytalan volta. - ezt írja a wikipédia.

Milyen gyakori szóhasználatunk ez a kifejezés: "véletlen volt", "Micsoda véletlen!", "semmit nem bíz a véletlenre", stb.

Na és vajon létezik olyan, hogy véletlen?

Szerintem nem. Sőt ha figyelünk a jelekre, akkor nagyon is kiszámítható a történés, ami nem ok nélkül történik meg velünk adott helyen és pillanatban.

Nézzünk egy egyszerű hétköznapi példát:

Kisfiam nézz az orrod elé, mert elesel! - figyelmeztetjük a gyermekünket, mert meg akarjuk óvni.

Na és vajon mi fog történni rövid időn belül?! Hát persze, hogy elesik az a gyermek!
Ez véletlen lenne? Esetleg az is eszünkbe juthatna, hogy mi hívtuk életre az esetet...

Mit tehetünk, ha észleljük, hogy ismétlődnek velünk az események?
Elárulom, az már egy jó jel, egy kis lépés a nagy felé, ha ezt felismerjük, hogy vissza-visszatérő jelenségről van szó.
A megoldást általában mindig ugyanazon az úton szoktuk keresni, ám ebben az esetben csekély a valószínűsége, hogy megtaláljuk.
Sajnos a legtöbb esetben hajlamosak vagyunk függővé válni bizonyos dolgoktól, (lsd. babonák) nem kell messzire menni, itt akár a mindennapi szokásainkat is megemlíthetjük.
Rabjai leszünk, rójuk a felesleges köröket, nehezen engedjük el, mert kitartóan maradunk a kitaposott úton – még akkor is, ha az tévút.

A legjobb, amit tehetünk, hogy felébredünk – erre szólítanak fel a vallások és a hagyományok is.

Az orosz-amerikai misztikus és spirituális tanító, az enneagram újkori atyja, Georges Gurdjieff azt vallja, hogy az emberek nagy része egyfajta éber álomban töltik idejük nagy részét és csak az ébren lévők látják át tudatosan a helyzetüket. Az alvók álmodnak, ám ennek ellenére ébernek hiszik magukat.
Azok akik használják a magasabb tudatszinteket és belső képességeiket, Ők valóban felébredtek és azt látják, tapasztalják, hogy a körülöttük lévők még alszanak.

Erről eszembe jutott egy saját történet, régóta gondolkoztam már, hogy írjak e róla.
Egy kedves ismerősöm, Réka, aki gyönyörű gondolatokkal színesíti a hétköznapjaimat, megerősítette bennem az ez irányú cselekvést.

Kedves emlékek fűznek a nagypapámhoz. Már nincsen velünk, pár évvel ezelőtt szólították odafentről, visszavárták Őt. Nem adta könnyen, mert nagy felelősség volt rajta, bár tény, hogy mindig is makacs volt. Gyermekkori emlékeim szerint, amiből sajnos nem sok maradt meg, mindig felnéztem Rá. Emlékszem sokat jöttünk-mentünk, már akkor imádtam autózni, sokszor elkísértem a focimeccsekre és megvédtem, amikor azt kiabálták Rá, hogy ’’hülye a bíró”.
Nagy fájdalmak tanították az életben, azonban Ő sajnos nem fogta a jeleket, sőt inkább elutasította.
Nem igazán beszélt róla mi zajlik benne, ám amit elhatározott magában, azt élete végéig betartotta.

Soha nem lépett be a templomba.
Azt mondta, hogy nem hisz Istenben, mert ha létezne, nem okozott volna neki olyan fájdalmakat, nem vette volna el olyan korán a szeretteit.
 Sajnálom, hogy erről nem beszélgettem Vele, bár nem hiszem, hogy sok esélyem lett volna felnyitnom a szemét, miszerint másként tekintsen a világra. Igaz a fájdalma akkor sem múlt volna el, de talán megértette volna az ok-okozat lényegét, a tanítást, a szabad akarat törvényét és azt, hogy elhunyt szeretteink nem szűnnek meg létezni, csupán e létformából, ebből az anyagi-fizikai világból távoztak el.

Az utolsó egy évében már nem igazán volt önmaga, gyenge volt és látszott rajta, hogy elfáradt, feladta. Utolsó előtti találkozásunkkor tudtam, hogy vége, nincs tovább és nagyon fájt az érzés, hogy nem láthatom többet. Nem akartam kimutatni, de nem tudtam leplezni, csak potyogtak le a könnyeim az arcomon, Ő is látta, tudta, hogy tudom, menni akar. Hol velünk, hol már a máshol járt, de kommunikáltunk, beszélt hozzánk.
Anyuval voltam, Neki említette Csipkerózsikát, azonban akkor még nem értettem mire céloz, mit akarhat mondani.

Két évembe telt, mire felnyílt a szemem. Most egy olyan kurzusra járok, ahol többek között meseelemzéssel is foglalkozunk, ott villant be a nagypapám mondata és akkor rájöttem az értelmére.
Anyukámra célzott (bocs Anya tudom, hogy olvasod) aki akkor még nem ébredt fel, egy álomvilágban lebegett, akárcsak Csipkerózsika, aki várja, hogy a herceg megmentse az örökké tartó álomból. Azaz még nem tudatosan élt, mint nagyon sokan a földön.
Ilyenkor nem értjük a jeleket, sokszor észre sem vesszük és másokat, a sorsot hibáztatjuk, mivel még nem mélyedtünk el önmagunkban….

Csudajó dolog várni egy megmentőre, ám akkor az álmunk valóban az örökkévalóságig fog tartani.
Csak szólok, hogy a hős lovag bennünk él, ott kell megtalálnunk önmagunkban!!

Mielőtt nagypapám átkelt volna, azon az éjszakán még elköszönt tőlünk.
Hozzám is eljött azon éjjelen. Ott volt az ágy sarkában némán, lesoványodva, sugárzó fénnyel körbevett szürkésfehér energia képében. Ugyan fizikai teste már nem volt, hiszen kilépett belőle, kézzel nem érinthettem, de látható, érezhető volt. Megszűnt számára tér és idő és egyszerre jelen tudott lenni mindenhol ahol csak akart.
Jelt adott, üzent nekünk, hogy tévedett és mi ne kövessük el azt a hibát, amit Ő gondolt a sorsról egész életében. Ezt mindannyian tudtuk a családban, mert mindenkinél ott járt elbúcsúzni. Ki vette a jelet, ki nem.

Azon az éjjelen a friss virág a konyhaasztalon Neki tisztelgett, egyszerűen meghajolt előtte és úgy maradt.  
Reggel ez volt az egyetlen kézzel fogható bizonyítékom, hogy nem álmodtam, ez volt a valóság, majd megcsörrent a telefonom a gyászhírrel…

Kapcsold fel a lámpát a sötétben!

Korábban volt bennem egyfajta gát, hogy a személyes élményeimmel, tapasztalataimmal kitárulkozzam.
Mára megtanultam és megtapasztaltam, hogy szembe kell néznünk a félelmeinkkel, jól grabancon ragadni, ugyanis ekkor tudjuk legyőzni őket.
Ezt most olyan alkalomnak érzem amikor szükség lehet rá/m, mert ezáltal másoknak is segíteni tudok. Önbizalmat, fényt adhatok és talán így másnak is sikerülhet megtalálni a jó utat az elágazások útvesztőjében.

Életünk folyamatos tapasztalás, számtalan új lehetőséget nyújtva. Izgalmas és élménydús, olykor bizony nagy leckéket, buktatókat tartalmazó feladatokkal.
Minden örömével és szomorúságával így szép, és így jó, pont ez a fejlődésünk kulcsa.

Nagyon klassz és csodálatos érzés megtapasztalni a békét, ám csak akkor lehet benne részünk, ha előtte megéltük a háborút. Ez a külvilágban és a belső világunkban ugyanúgy megtörténhet, hasonló érzéseket hozhat fel bennünk. Természetesen az elsődleges cél a belső megtapasztalás lenne, a külvilág csak eszköz, egy tükör, hogy észrevegyük a bensőnket, az igazi önvalónkat.

Ja és ezt se feledjük el: poláris világban élünk!

Olykor elég egy mondatnak elhangoznia rossz helyen - rossz időben (vagy éppen jó helyen-jóidőben? ezt mindenki vélje saját elgondolása szerint) és máris elindul valami új feladatunk. 
Na ez azért nem minden esetben abban a szent minutumban történik.
Meglehet, hogy nagyon hosszú időbe, akár évekbe is beletelhet mire rájövünk, hogy bennünk van a probléma, amit fel kell oldani, felkapcsolni a lámpát a sötétségben.
(Igen, pontosan a fejünkben lévő sötétségre gondolok)

Nos, ha kapcsolót már megtaláltuk, azaz tudatosítottuk a tényt, hogy feladatunk van, akkor most keressük meg a kulcsot. Ennek a segítségével végre kiengedhetjük a ládából a szörnyet, démont kinek miként tetszik. (akit egyébként mi teremtettünk és temettünk el tudatunk mélyére)
Ez a felszabadulás óriási megkönnyebbülést hozhat, csak engedjük meg, hogy átjárja testünk minden szegletét ez a fény, és megtisztulás. Vegyük észre a nagy eufóriában, hogy ezáltal kinyílt egy új ajtó, egy új lehetőség számunkra, azonban, hogy élünk e vele és belépünk e rajta, már egyéni döntésünk.

Pár évvel korábban egészen mással voltam elfoglalva a mindennapjaimban. Nagyon szerettem a munkámat, a munkahelyemet, amit magamnak teremtettem meg. Sokat tanultam és megdolgoztam érte, hogy megbecsült és jó szakember legyek.
Igazi feltöltődés volt számomra emberek között lenni, eszmecserét folytatni, olykor mélyebb dolgokat be/meglátni és munkám végén a Vendégem szemében látni a ragyogást, az önbizalmat amihez én is hozzájárulhattam.
Egyébként manapság is valami hasonlót csinálok, a különbség csupán, hogy az önbizalmat nem külsőség adja, hanem belülről fakad. Valóságos és sokkal tartósabb, mint a műszempilla.

Akkoriban egyre több lett a munkám, sokat dolgoztam, így értelemszerűen egyre kevesebb időt töltöttem a családommal. Ez lelkiismeret-furdalással töltött el, különösen azután, hogy később asztrológiai tanulmányaim során megismertem a gyermekem születési horoszkópját. Egyértelműen kiolvasható volt belőle, milyen fontos számára a jelenlétem, az általánosnál nagyobb szüksége van rám a mindennapjaiban.
Az óvodába is nagyon nehéz volt a beszoktatás, az elengedés. Majd ahogyan az lenni szokott sokat betegeskedett. Ez már akkor egy jelzés volt felém, ám mivel mindig át tudtam szervezni a dolgaimat, hogy Vele lehessek, nem vettem a lapot, még nem kapcsolt fel a lámpa a fejemben.
Később bevezettek egy szigorítást a munkámmal kapcsolatban, azonban még ezt az akadályt is ki tudtam kerülni. Itt már kicsit kezdett derengeni valami számomra, de az egom még mindig erősebb volt. 
A végső csapást ahogy ez lenni szokott, a legközelebb álló ember, a  Szerelmem mérte rám.
Mivel a munkában én voltam időben kötöttebb, így a sajátjában többnyire hozzám alkalmazkodott a kisfiúnkra való tekintettel, ami egy idő után tarthatatlan lett és ultimátumot adott.
Ez akkor nagyon fájt, de így utólag visszanézve és a feladott leckét már majdnem kipipálva belátom, igaza volt, bár azért tegyük hozzá, mindig lehet találni kompromisszumos megoldásokat.

Ott akkor, azzal a kijelentésével aktivált egy korábban rögzült programomat, amiről persze sejtésem sem volt.
Nagyon nehezen hoztam döntést, próbálkoztam más módon, végül beláttam, hogy nekem kell lépnem és bezártam az üzletem, lezártam mindent ami hozzá kapcsolódott.

Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy akkor már egy másik ajtó nyitva állt előttem, ám a küszöbön megrekedtem, még nem mertem átlépni rajta.
A szalon bezárása után az önbecsülésem zuhanórepülésre váltott és pillanatok alatt nagyon mélyen becsapódott. Persze ezt akkor még nem láttam csak éreztem, valami cefetül romboló energiát. Mindennel és mindenkivel problémám lett és egyáltalán nem éreztem jól magam a bőrömben, elvesztettem a stabilitásomat.
Akkor már tanultam az asztrológiát, bátran  mondhatom az egyetlen kapaszkodó volt számomra abban az időben. Olyan mélyen voltam és még csak észre sem vettem. Ez 2 évvel ezelőtt történt, úgy érzem már elértem a felszínre a gödör aljából.

Ez a bejegyzés azért született, mert a Szerelmem által akkoriban elhangzott mondat pont tegnap este villant be, és hirtelen rájöttem a feladott lecke miértjére. Sokáig Őt hibáztattam magamban, pedig csak előhozott egy régi sérülést bennem, ami akkor annyira padlóra küldött. Tehát valójában segített nekem, általa tudtam ezt magamból kidolgozni, ezért (is) végtelenül hálás vagyok Neki! <3

A Germán Új Medicina nagyon jól megfogalmazza, miszerint egy korábban a tudatalattiban rögzült probléma miatt ilyenkor sínre kerülünk, azaz aktiválódik egy múltbéli eseményt.
Képzeljünk el egy vonatot, ahogyan fut a szabályos sínpályán, nem tud letérni akkor sem ha szembe jön vele a másik vonat, kizárólag akkor ha átkapcsolják a váltót.
Ám jelen esetben a váltó a mi kezünkben van, rajtunk múlik hány felesleges kilométert robogunk, közben milyen sérüléseket szenvedünk el és nem utolsó sorban ezalatt mennyi időnket pazarolunk el..

Sosem tudhatjuk pontosan mi lakozik a mélyben, a tudatalattinkban, ám olyan hatalom rejlik ott, amiről álmodni sem mernénk. Illetve pont hogy de, mert nagyon sokszor az álmunkon keresztül küld üzenetet számunkra!

Most van itt van a legfőbb ideje, hogy önmagad mélyére nézz és egy nagyot lomtalaníts, hidd el valódi felszabadulás lesz.

Azt ajánlom óvatosan, apró lépésekkel kezd el, mert a tudatalatti egy feneketlen mélység, ám megannyi csodálatos dolog rejlik benne eltemetve, ami csak arra vár hogy felfedezd és felhozd a fényre!